Szia cafeblog!
De nagyon régen voltál már nekem…. egy régi, gondtalan csacsogó életben. Azóta eltelt tíz év és lassan minden szürkévé vált, ami egykor szivárvány-szép volt.
Úr Isten!! Már megint egy depi blog…. lehet! …de lehet az is, hogy csak el kell mondanom mindent, hogy felszabaduljon a jég ölelése. Én nem gondoltam, hogy az az egykori erős nő lassan mindent felad és csak sodródik, amerre sodorja a piszkos áradat. Nem tudom és nincs is értelme időrendben leírni a velem történteket. Tartok tőle így kicsit eklektikus lesz a blogom, de azt hiszem a leghelyesebb, ha arról írok, a,mi éppen eszembe jut. Most pedig csakis, kizárólag “én” jutok az eszembe. Egyedül vagyok… és beszélgetni szeretnék. Égetnivalóan szükségem van beszélni… ha máshogy nem megy, akkor itt… ha máshogy nem megy, akkor magammal. Hátha megtalálom a megoldást…
Az alapok, amiből most építkeznem kell: – nő, 40+++ – társ nélkül (bár ez ennél sokkal bonyolultabb) – a 20 éves gyermekemet leszámítva, egyetlen élő rokon nélkül (de ez sem ilyen egyszerű…) – rövid ideje munka (és lassan tartalék) nélkül – sok egyéb körülmény miatt társaság nélkül……
Ami majd egyszer megerősít biztos, de most még próbára tesz: – öt kisállatból kettő, aki most éppen nagyon beteg (és nem tudok segíteni) – egy levél a temetkezési intézettől, hogy az általam vélt 25 év helyett most kell megújítani családom végső nyughelyének a rendelkezői jogát (borzasztó nagy összeg… mi lesz velük, ha nem tudom megoldani??) – egy egészségügyi probléma, ami talán az eddig leírtak miatt alakult ki.
Jó Ég!! Hol is kezdjem?! Talán azzal, amit most senkitől sem hallok… ne félj “kislány”! Nem lesz semmi baj… jobbra fog fordulni minden. Hinnem kell benne, mert senki sincs, aki erőt adna ehhez a hithez. Van egy lányom, igen. Felnőtt… és nekem az egyetlen sikerem az életben, amire tiszta szívvel büszke lehetek, egyetemista lett! Ez a kettőnk sikere. Lehet, hogy ez is hiba? Hiszen sokkal többet áldoztam magamból érte, mint amit kellett volna… és pont azért sodródok most egyre kétségbeesettebben. Én nem a karriert választottam, hanem őt. Nem a képességeimhez igazítottam a munkáimat, hanem őhozzá. Bár akkor még nem voltam egyedül, de az akkor még pici gyermekem nevelésében semmilyen segítséget nem kaptam. Hogy érthetőbb legyen, a három alapesetet említeném csak. Soha, senki nem vitte oviba, iskolába és rajtam kívül soha senki nem is ment érte. Soha senki nem maradt itthon vele, ha beteg volt és egészen kiskamasz koráig sohasem aludt máshol éjszaka. Volt apja pedig, igen…. és voltak nagyszülei is….. mégis így történt. …és nem azért, mert agyon akartam óvni anyai szeretetemmel, hanem azért, mert senkinek nem volt rá igénye. Együtt voltunk, egymásnak. Ebből viszont következett az is, hogy kontroll nélkül nem biztos, hogy minden teljesen helyes volt, ahogy neveltem. Szóval van egy lányom… akiből valamiért hiányzik az empátia, a lojalitás… csak “Ő” van és egy nagy pont. Szeretem őt…. de néha most már én vagyok a gyengébb, vagy csak fáradtabb. Annyira jól esne néha ha átölelne…. vagy csak egyszerűen hozzám bújna, de tudom felnőtt…. és nem tud, vagy nem is akar már azonosulni az én-, azaz együtt lakunk, tehát a mi gondjainkkal. Néha csak értetlenül nézem, néha elbújok és kibőgőm magamat…. de az a régi kislány elveszett. Mindaz amit valószínűleg rosszul csináltam, most arcul csap. Vagy csak nem tudja elfogadni a jelenlegi vergődésemet?!
40+++…. annyiszor felszívtam magam. Annyiszor ráztam meg magam és álltam fel újra. Lehet, hogy a korral együtt rugalmatlanabb lettem??
Jót akarok!! Azt mondják az okosok, hogy akarni kell és akkor bevonzom. Hát rendben… akkor életfogytig akarom. Addig mindenképpen van rá esélyük, hogy igazuk legyen. Aludni kellene…….. megpróbálom!
n
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: